Sajnos, mint mindig, alig van időm a "normális" étkezésre, ezért már megint rögtönöznöm kellett két csoport közt. Furcsa, hogy egy szakács, aki konyhán dolgozik, szinte mindig éhesen megy haza. Szakmabeliekkel beszélgetvén jövök rá, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal. Valahogy senki nem ér rá, ilyen dolgokkal foglalkozni. Elérhetetlen távolságra van nálunk az a mentalitás, amit külföldi útjaim során tapasztaltam. Mikor Madridban dolgoztam, az 5*-os szállodában, a Hotel Occidental Miguel Ángel-ben, számomra az újdonság erejével hatott, amikor a Chef kettőt tapsolt, és a konyhában minden munkafolyamatot abbahagytak, és közösen mentek le a személyzeti étkezdébe, ebédelni.
Az "öreg" magához vett egy doboz joghurtot és egy hatalmas újságot, amit több mint valószínű nem olvasott ki, hiszen az újság napilap volt, mégis iszonyatos vastag. A doboz joghurt indokolt volt, mivel a Chef úrnak volt miből leadnia. A szakácsok, cukrászok, konyhai alkalmazottak viszont falatozhattak nyugodtan, miközben vérmérsékletükhöz híven vitatták meg a világ problémáit. Egy dologra kellett csak koncentrálnunk, még nekünk, vendégmunkásoknak is, hogy az "öreg", mikor befejezte szertartás szerű, ebédnek nem mondható fél óráját, és tapsolt, akkor illett azonnal visszazökkennünk az aznapi konyhai kerékvágásba. Itt valóban azt tapasztaltam, hogy a profin megszervezett munka, megkövetelte azt az íratlan szabályt, miszerint illett a Chef előtt ott lenni a konyhán, és ha lehetett, akkor nem ártott később hazamenni, mint a Chef. Érdekes módon senki sem nyafogott. Sokszor gondolok vissza ezekre a szép napokra, hiszen valóban szépek voltak. Számomra azért is, mert ez a fajta munkaszervezés hatására, a konyhai dolgozók munkához való hozzáállása is teljesen más volt. Senki nem dumált, nem okoskodott. Mindenki tudta hol a helye azon a bizonyos hierarchiai rangsorban. Itt senki nem kérdőjelezett meg senkit. Mindenki tette a dolgát. Ezt a fajta üzemeltetést, nagyon kianalizáltam, és itthon, sokszor felhasználtam, amikor fontos volt, hogy a konyhában senki ne futkározzon fejetlenül, amikor nagyobb munka van. Ez meg aztán sokszor előfordul.
Tehát, valami ilyesfajta nagyobb munka közben vettem a bátorságot, és két csoport közt alkottam valami gyorsat, még mielőtt az éhségtől összeesnék. A jérce mellett egy rögtönzött pácban megforgattam, ami mézből őrölt borsból, fokhagymából, erős paprikából, gyömbérből, korianderből és száraz Sherryből állt. Ebben a pácban csak addig állt a csíkokra vágott jércemell, míg elkészült a currys rizs és a paradicsom dip. A currys rizs is nagyon egyszerűen és gyorsan készült. Egy serpenyőben olvasztottam egy evőkanálnyi fűszervajat, és már szórtam is rá a curryt. Ahogy olvadt és hevült a vaj, már oldódott is a curryben található kurkuma, ami a currypor élénksárga színét biztosítja. Öntöttem hozzá egy kis erőlevest, és már forgattam is meg benne a kész párolt rizst. Nem maradt más hátra csak a paradicsom dip. Ez szintén egy gyors rögtönzött dip volt. A paradicsomot nagyon apró kockára vágtam, ugyanilyen kis kockára vágott lilahagymával együtt. Raktam bele, frissen tépkedet bazsalikomlevelet és megöntöztem egy kevés, általam készített mézzel ízesített eper ecettel. Miközben az dip hűlt a hűtőszekrényben, addig a pácban lévő csirkehúsokat egy bambusz nyársra felhúztam, és jó forró vaslapon megsütöttem. Tálaltam, és ettem. Végre! Épp ideje volt.
(A képek, sajnos telefonnal készültek. Azért ilyen homályosak.)
Foodafok
